Kányabangita

A kányabangita virágzatát a szélső meddő virágok teszik feltűnővé – Szigetvári Csaba felvétele

Kányabangita (Viburnum opulus)

A kányabangita hazánk egyes nedves területeinek, ártereknek, lápos élőhelyeknek jellemző cserjéje. A bokortanyás térségben kifejezetten ritka; csupán területünk keleti részének lápos élőhelyei környezetében fordul elő. Ahol viszont jelen van, már messziről is könnyű kiszúrni, legalábbis az év megfelelő szakaszában.

Megfigyelésére az egyik kedvező időszak május vége, a virágzási idő. A fehér virágtányérok könnyen megkülönböztethetők a bodzáétól (amely kb. ugyanebben az időben virít), ugyanis a virágernyő szélén „túlméretezett” fehér meddő virágok találhatók. Talán még ennél is feltűnőbb a növény az őszi lombszíneződéskor, amikor messze kirí a vörös minden árnyalatában játszó leveleivel, de még télen is könnyű megismerni lecsüngő ernyőben álló apró skarlátvörös, leveses húsú csonthéjas terméseiről. Maga a cserje meglehetősen nagyra (5-6 m) képes megnőni, ritkán fa alakú. Ágai általában ívesen kihajlók, háromkaréjú levelei a (hegyi) juharra emlékeztetők. Az árnyékot meglehetősen jól tűri, de igazán terebélyes példányok szabad állásban fejlődnek ki. Viszonylag gyorsan nő, és tőről is jól sarjad. Bár erdetileg ártéri és lápi jellegű faj, a termőhely iránt nem különösebben igényes, a szárazságot is jól tűri.

A kányabangita fontos gyógynövény; ősszel vagy tavasszal gyűjtött kérgének főzetét, vagy a belőle készített tinktúrát használják. Elsősorban menstruációs görcsökre jó, de a méh simaizmaira gyakorolt hatása miatt bizonyos típusú veszélyeztetett terhességnél is alkalmazzák, továbbá a szülést követő görcsöket is kezelik vele. Rendkívül dekoratív átlátszó piros terméseinek a felhasználása is érdekes. A savanykás termések erős, kellemetlen vajsavszagot árasztanak, és nyers fogyasztásuk egyébként is megárthat (hányást, gyomorrontást okozhat). Ennek ellenére egyes északi és szibériai népek fogyasztják, ami kiemelkedően magas C-vitamintartalma miatt nem véletlen. Skandináv és angolszász területeken a vörös termésű tőzegáfonya helyettesítésére is használják, pikáns befőttet, gyümölcszselét készítenek belőle (főzés hatására ártalmas anyagai nagyrészt lebomlanak). Faanyaga kemény, finom szövetű, ennek ellenére nem jellemző a faipari felhasználása. Ágaiból nyársat, ostornyelet, pipaszárat készítenek, hajlékony fiatal vesszeit gúzsnak, huroknak használják. Terméséből egykor piros festéket nyertek, a megszárított termésekből pedig fekete tintát készítettek.

A természetben a kányabangita termése táplálékot nyújt a madaraknak (főként tél végén csipegetik, mikor a kellemetlen vajsavszag elmúlik). Számos lepkeféle is (főként bagolypillék) fejlődik rajta, és virágait is sokféle rovar látogatja. Mivel a bokortanyás térségben a lápos élőhelyek visszaszorulásával a kányabangita is megritkult, indokolt lehet a mezsgyéken, tanyák környéki sövényekben való telepítése. Nem utolsósorban szépsége miatt is.

Kiemelt támogató:


Honlapunk a Földművelésügyi Minisztérium Zöld Forrás programja támogatásával valósult meg.

 

 

Látogatók száma:

40098

 Partnerek